Ment az erd�ben, s�t�t volt, tal�n �jf�l is elm�lt. Nem l�tott rendesen, b�r telihold volt, a s�r� lombkorona eltakarta legkisebb f�nyt is riadt szeme el�l. Tudta, �rezte, meg fogja �t tal�lni, meg kell tal�lnia, hisz n�lk�le az �lete m�r nem �r semmit. Hi�nyzott neki a l�ny, b�r ezt � maga is alig tudta elhinni. Abban a pillanatban megb�nta kegyetlen szavait, amikor kimondta �ket, de csak �gy menthette meg �t az �r�k k�rhozatt�l, ami mellette v�rt volna r�, hiszen az �jjel mag�nyos v�ndorainak a szerelem olyan f�ny�z�s, amit nem engedhettek meg maguknak. A l�ny, ha maga el� k�pzelte, feh�r volt, gy�ny�r�, m�g � mellette csak egy s�t�t �rny�kk�nt l�tezett. Eml�kezett azokra az �kk�k�nt ragyog� szemekre, a k�nnycseppre, ami v�gigfolyt azon az arcon. H�t ezt is meg�rte: egy n�, r�ad�sul egy haland� n� s�rt miatta. Nem az�rt, mert sebet ejtett rajta, hanem pont az�rt, mert nem.

Azt k�rte, harapja meg, hogy v�ltoztassa �t olyann�, amilyennek l�tni akarja �t, hogy csak az �v� legyen. Szerette a l�nyt, jobban, mint az elm�lt h�romsz�z�tven �v alatt b�rkit. Pont ez�rt lett volna olyan neh�z megtennie. � azzal �rvelt, hogy �gy �r�kre egy�tt maradhatnak, de a v�mp�r biztos volt benne, a l�ny nem tudja, milyen nagy s�lya van a szavainak: nem tudja, mit jelent: �r�kre. Neki, haland�k�nt tal�n csak egy sz�, nem azt jelenti, mint egy v�mp�rnak. Az � sz�m�ra az �r�kre m�ra m�r egy f�lelmetes sz�v� v�lt: hihetetlen�l hossz�, emberi �sszel felfoghatatlan id�, kirekesztve, menek�lve, f�lelemben �lve.

Zajt hallott, nem j�tt t�l k�zelr�l, de kifinomodott hall�sa a legkisebb z�rejt is �szlelte. Megszapor�zta l�pteit, m�r szinte futott. V�r szag�t hozta fel� a l�gy szell�, �rz�kei �lesebbek lettek, �s rohant, rohant a v�rszag ut�n, egy kis tiszt�s fel�. Tudta, �rezte, hogy valami baj t�rt�nt, tal�n pont a l�nnyal. Hisz ez�rt ment ut�na, nehogy valami butas�got csin�ljon. Az erd� f�i �sszemos�dtak szeme el�tt, a v�r szaga egyre jobban bet�lt�tte a leveg�t, de ezt csak az � �rz�keny orra �rezte.

Mikor ki�rt a tiszt�sra, f�ldbe gy�kerezett a l�ba: ott l�tta a l�nyt a f�ld�n fekve, k�r�l�tte �ri�si v�rt�csa gy�lt �ssze, a sz�v�b�l pedig egy k�s �llt ki. A v�mp�r dermedten n�zte szerelm�t, sz�ve, amir�l azt hitte, m�r nem k�pes �rzelmekre, szinte �sszeroppant a f�jdalomt�l, amit a l�ny elveszt�se okozott. D�bbenten vette �szre, pont az � k�se, amit az�rt adott neki, hogy meg tudja v�deni mag�t, amikor est�nk�nt elj�n hozz�, vette el az �let�t. Lerogyott halott kedvese mell�, szem�b�l most, �vsz�zadok ut�n, hideg k�nnycseppek g�rd�ltek le. Karjaiba vette a szeretett n� test�t �s ringatta, mint egy gyermeket.
K�zeledett a hajnal, de � csak �lt, r�vetegen b�mult maga el�, mik�zben szor�totta a l�nyt, mintha ezzel meg nem t�rt�ntt� tudn� tenni az est�t, a hal�l�t.

A nap els� sugarai aranyra festett�k a f�k koron�j�t, de a f�rfit nem �rdekelte. Ha akart volna, se tudott volna m�r visszat�rni biztons�got jelent� barlangj�ba. Amikor a napsugarak el�rt�k a v�mp�r test�t, � l�gy cs�kot lehelt kedvese ajk�ra utolj�ra szerelmesen, b�cs�z�sul �s bocs�natk�r�sk�pp. L�gy mosoly j�tszott ajk�n, mikor utolj�ra r�mosolygott sz�p szerelm�re, majd k�dd� v�lt a reggeli naps�t�sben.